Van út a mennybe!

So­kan el­fojt­ják ma­guk­ban az örök­ké­va­ló­ság kér­dé­sét. Még azok­nál is megfi­gyel­hető ez, akik egy­ál­ta­lán gon­dol­nak az éle­tük vé­gére. Drew Barrymore ame­ri­kai szí­nésznő, gyermeksztárként az E.T. című fantázia-filmben az egyik fő­sze­re­pet ját­szotta. Hu­szon­nyolc éve­sen így nyi­lat­ko­zott: „Amen­nyi­ben ha­ma­rabb meg­hal­nék, mint a macs­kám, ak­kor etes­sék meg vele a ham­vai­mat. Leg­alább a macs­kám­ban hadd él­jek to­vább.” Nem ijesztő ez a mitsem­sejtés és rö­vid­lá­tás a meg­ha­lás kü­szö­bén?

Jé­zus idejé­ben sok em­ber for­dult hozzá, de csak­nem min­dig vala­mi­lyen földi ügy­ben:

• Tíz lep­rás meg akart gyógy­ulni (Luk­ács 17,13).

• Va­kok sze­ret­tek volna lá­tóvá lenni (Máté 9,27).

• Va­laki egy örö­kö­sö­dési vitá­ban kérte a se­gít­sé­gét (Luk­ács 12,13).

• Fa­ri­zeu­sok jöt­tek az­zal a csa­lárd kér­dés­sel, hogy kell-e adót fi­zet­niük a csá­szár­nak (Máté 22,17).

Csak ke­ve­sen tu­da­kol­ták az Úr Jé­zus­tól azt, mi­ként jut­hat az em­ber a mennybe. Egy gaz­dag fi­a­tal­em­ber ez­zel a kér­dés­sel ke­reste fel: „Jó Mes­ter, mit te­gyek, hogy el­nyer­jem az örök éle­tet?” (Lu­­kács 18,18). Ka­pott vá­laszt: adja el min­de­nét, amin csüng a szíve, és kö­vesse Jé­zust. Mi­vel na­gyon gaz­dag volt, nem fo­gadta meg a ta­ná­csot, így pe­dig lemon­dott a menny­ről. Vol­tak olya­nok is, akik egyáItalán nem ke­res­ték a menny­or­szá­got, de a Jé­zus­sal való ta­lál­ko­zás­kor felfi­gyel­tek rá, és ab­ban a pilla­nat­ban meg is ra­gad­ták. Zákeus csak kí­váncsiságból akarta látni Jé­zust, azon­ban töb­bet ka­pott, mint amenny­it várt. Ami­kor Jé­zus lá­to­ga­tást tett a há­zá­ban, Zákeus – úgy­szól­ván ká­vé­zás köz­ben – rátaláIt a mennyre. Jé­zus meg­álla­pí­totta: „Ma lett üd­vös­sége en­nek a ház­nak” (Luk­ács 19,9).

Ho­gyan le­het meg­ta­lálni a men­nyet?

Az ed­di­giek alap­ján le­szö­gez­het­jük:

• A menny­or­szá­got egy bi­zo­nyos egé­szen konk­rét na­pon ta­lálja meg az em­ber. Jó tudni ezt, mert így az Ön szá­má­ra is, ked­ves Ol­va­sóm, le­he­tővé vá­lik a mai napon, hogy meg­ra­gadja Is­ten­nél az örök éle­tet.

• A menny­or­szág meg­szer­zése nincs vala­mi­lyen tel-je­sí­tendő fel­té­tel­hez kötve.

• A menny­or­szá­got telje­sen fel­ké­szü­letle­nül is meg le­het ta­lálni.

A sa­ját el­kép­zelé­se­ink ar­ról, mi­ként jut­ha­tunk a menny-be, min­de­nes­tül ha­mi­sak, ha nem Is­ten ki­je­lenté­sei­ből in­du­lunk ki. Egy éne­kesnő egyik slá­ge­ré­ben egy bo­hóc­ról éne­kelt, aki hos­szú éve­kig tartó cir­ku­szi sze­rep­lés után vis­sza­vo­nult. Azt da­lolta róla, hogy ő bizto­san a mennybe ke­rül, mert fel­vi­dí­totta az em­be­re­ket. Egy gaz­dag hölgy pe­dig épít­te­tett egy men­he­lyet, amely­ben 20 nincs­te­len nő in­gyen él­he­tett. Egy fel­té­tele volt csak: a nők­nek el kel­lett ma­gu­kat kö­te­lez­ni­ük, hogy napi egy órát imád­koz­nak az ala­pí­tónő lelki üd­vé­ért.

Mi jut­tat be min­ket a mennybe?

Hogy vilá­gos és ért­hető vá­laszt ad­jon erre a kér­désre, az Úr Jé­zus el­mon­dott ne­künk egy pél­dá­za­tot. Lu­kács evan­géli­uma 14. ré­szé­ben a 16. verstől kezdve egy em­ber­ről be­szél (a pél­dá­zat­ban Is­tent jel­ké­pezi), aki nagy ven­dég­sé­get ké­szül ren­dezni, s elő­ször csak cél­zot­tan küld ki bi­zo­nyos számú meg­hí­vót. Vala­men­nyi vá­lasz le­sújtó: „azok egy­től egyig men­te­ge­tőzni kezd­tek. Az első azt üzente neki: föl­det vet­tem (...) A má­sik azt mondta: öt iga ök­röt vet­tem (...) Megint egy má­sik azt mondta: most nő­sül­tem, azért nem me­he­tek.” Jé­zus a ven­dég­látó íté­le­té­vel zárja a pél­dá­za­tot: „mon­dom nek­tek, hogy azok kö­zül, aki­ket meg­hív­tam, senki sem kós­tolja meg a vacsorámat.” Eb­ből nyil­ván­való, hogy a men­nyet meg le­het nyerni vagy el le­het ve­szí­teni. A döntő pont a meg­hí­vás el­fo­ga­dása vagy el­uta­sí­tása. Le­hetne ez en­nél egy­sze­rűbb? Minden bi­zon­nyal nem! Ha egy­kor sok em­ber lesz ki­zárva a menny­ből, ak­kor az nem ami­att lesz, hogy nem is­mer­ték az oda­ve­zető utat, ha­nem mert el­há­rí­tot­ták a meg­hí­vást.

A pél­dá­zat­ban elő­for­duló há­rom em­ber nem kö­ve­tendő példa, mert kö­zü­lük egyik sem fo­gadja el a meg­hí­vást, egyi­kük sem jön el a nagy ün­nep­ségre! Ak­kor nem lesz meg­tartva a ven­dég­ség? De igen! A le­mon­dá­sok után a ház ura min­den­hová ki­küldi meg­hí­vá­sát. Immár nem arany­be­tűs meg­hí­vó­kat nyo­mat. Most az egy­szerű fel­hí­vás ér­vé­nyes: „Gyer­tek!” Aki csak en­gedi ma­gát meg­hívni, bizto­san he­lyet kap a la­ko­mán.

Mi törté­nik ek­kor? Igen, jön­nek az em­be­rek – csa­pa­tos­tul is. Egy idő múlva meg­álla­pítja a ven­dég­látó, hogy van még sza­bad hely. Ek­kor azt mondja a szol­gái­nak: Men­je­tek is­mét ki! Hí­vo­gas­sa­tok to­vább!

Ezen a he­lyen sze­ret­ném ma­gunkra vo­nat­koz­tatni a pél­dá­za­tot, ugyanis ez ép­pen a mai hely­ze­tünkre il­lik rá. Van még sza­bad hely a menny­ben, és Is­ten azt üzeni Ne­ked: „Gyere, fog­lald el he­lye­det a menny­ben! Le­gyél böIcs, és fog­lald le a he­lye­det az örök­ké­va­ló­ságra! Tedd meg ma!”

A menny el­kép­zel­he­tet­le­nül szép, ezért ha­son­lítja az Úr Jé­zus egy nagy ün­nep­ség­hez, ven­dég­ség­hez. Az 1Korintus 2,9-­ben ezt ol­vas­suk még róla: „Amit szem nem lá­tott, fül nem hal­lott, és em­ber szíve meg sem sej­tett, azt ké­szí­tette el az Is­ten az őt sze­re­tők­nek.” Semmi, de vég­képp semmi nincs ezen a Föl­dön, ami csak meg­kö­ze­lí­tő­leg is fog­ható lenne a menny­hez. Olyan el­kép­zel­he­tet­le­nül szép ott! Sem­mi­kép­pen sem sza­bad elszalasztanunk! A menny te­hát min­dent megér. Egy­va­laki ki­nyi­totta előt­tünk a mennybe ve­zető ka­put. Ez pe­dig Jé­zus, az Is­ten Fia! Neki kö­szön­het­jük azt is, hogy olyan egy­szerű oda kerülni. Már csak azon mú­lik, hogy mi akar­juk-e. Csak az nem tesz ele­get a meg­hí­vás­nak, aki olyan os­toba, mint a pél­dá­zat­ban sze­replő há­rom férfi.

A meg­me­ne­kü­lés az Úr Jé­zus ál­tal törté­nik

Az Apos­to­lok Cse­le­ke­de­tei 2,21 igen fon­tos ige­vers: „Aki azon­ban se­gít­sé­gül hívja az Úr (Jé­zus) ne­vét, üd­vö­zül.” Ez az Új­szö­vet­ség egyik alap­vető mon­da­ni­va­lója. Ami­kor Pál a filippi bör­tön­ben volt, a bör­tön­őr­nek ugyan­ilyen velő­sen meg­fo­gal­mazta a lé­nye­get: „Higgy az Úr Jé­zus­ban, és üd­vö­zülsz mind te, mind a te há­zad népe!” (Apos­to­lok Csele­ke­de­tei 16,31) Bár rö­vid és szűk­szavú ez a fel­szó­lí­tás, de hat­ha­tós és éle­tet át­for­máló. Még azon az éj­sza­kán meg­tért a bör­tönőr.

Mi­ből ment meg Jé­zus? Ezt fel­tét­le­nül tud­nunk kell: Jé­zus a po­kol­ból me­ne­kít ki, át a mennybe! Mind­két hely­ről azt mondja a Bib­lia, hogy örökre oda ke­rül­nek az em­be­rek. Az egyik hely rette­ne­tes, a má­sik pom­pás. Har­ma­dik hely nincs. Öt perc­cel a ha­lál után senki nem fogja többé azt mon­dani, hogy a ha­lál­lal minden­nek vé­ge. Jé­zus sze­mé­lyén dől el min­den. Örök tar­tóz­ko­dási he­lyünk egyet­len sze­mély­től függ: Jé­zus­tól – és a mi vele való kap­cso­la­tunk­tól!

Ami­kor Len­gyel­or­szág­ban egy elő­adói kör­úton vol­tam, láto­ga­tást tet­tünk a haj­dani ausch­witzi kon­cent­rá­ciós tá­bor­ban. Iszo­nya­tos törté­né­sek hely­színe volt ez a hit­leri ún. Har­ma­dik Bi­ro­da­lom ide­jén. 1942 és 1944 kö­zött itt több mint 1,6 mil­lió em­bert, több­nyire zsi­dót gá­zo­sí­tot­tak, majd éget­tek el. Az iro­da­lom­ban „ausch­witzi po­kol”-ként emle­ge­tik ezt. El­gon­dol­kod­tam ezen a meg­ne­ve­zé­sen, ami­kor egy al­kal­ma­zott ke­resz­tül­ve­ze­tett min­ket egy gáz­kam­rán, amely­ben „töl­te­ten­ként” 600 sze­mély pusz­tult el egy­szerre. El­kép­zel­he­tet­le­nül bor­zal­mas le­he­tett. De tény­leg a po­kol volt ez?

Láto­gató­cso­por­tunk csak azért néz­hette meg e gáz­kam­rát, mert ez a ször­nyű­ség 1945-ben vé­get ért. Most sza­ba­don láto­gat­ha­tók ezek a léte­sít­mé­nyek, és sen­kit sem kí­noz­nak, sen­kit sem mér­gez­nek meg ben­nük. Az ausch­witzi gáz­kam­rák idő­ben kor­lá­to­zot­tak, végesek voItak. Az a po­kol azon­ban, amely­ről a Bib­lia be­szél, örök.

A mai mú­zeum bejá­rati csar­no­ká­ban rá­esett a pil­lantá­som egy képre, amely ke­resz­tet áb­rá­zol Krisz­tus testé­vel. Egy fo­goly a Meg­fe­szí­tettbe ve­tett re­mény­sé­gét bele­kar­col­ta egy szög­gel a falba. Ez a mű­vész is meg­halt az egyik gáz­kam­rá­ban. De ő is­merte a megmentő Jé­zust. Bár irtó­za­tos he­lyen halt meg, de nyitva álIt előtte a menny. Ab­ból a po­kol­ból azon­ban, amely­től az Úr Jé­zus az Új­szö­vet­ség­ben oly nyo­maté­ko­san óv (pl. Máté 5,29-30; 7,13; 18,8), nem le­het meg­szökni vagy meg­me­ne­külni, ha már az em­ber egy­szer oda meg­ér­ke­zett. Mi­vel pe­dig a po­kol Ausch­witzcal el­len­tét­ben örökké üze­mel, meglátogatni sem le­het soha.

A menny is örök. Ez pe­dig az a hely, ahová Is­ten sze­ret­ne el­jut­tatni min­ket. En­gedje ma­gát ezért be­hívni a menny­be! Hívja se­gít­sé­gül az Úr Jé­zus ne­vét, és ez­zel bizto­sít­son ma­gá­nak he­lyet a menny­ben! – Egyik elő­adá­som után igen felin­dul­tan kér­de­zett meg egy asz­szony: „Le­het egy­ál­ta­lán he­lyet fog­lal­tatni ma­gunk­nak a menny­ben? Az uta­zási iro­dákban hasz­ná­lunk ilyen sza­va­kat!” Egyet­ér­tet­tem vele: „Aki nem fog­lal­tat le he­lyet, nem jut célba: Ha Ön Ha­waiiba akar re­pül­ni, ak­kor is szük­sége van egy ér­vé­nyes re­pü­lő­jegyre.” Erre ő: „De a re­pü­lő­je­gyet ki kell fi­zetni!” „Igen, igen, a menny­be szóló je­gyet is! Az azonban olyan drága, hogy kö­zü­lünk senki sem tudná kifi­zetni. A bű­nünk az oka, hogy erre kép­tele­nek va­gyunk. Is­ten nem tűr meg bűnt az Ő or­szá­gá­ban, a menny­ben. Aki it­teni élete után az örök­ké­va­ló­ság­ban Is­ten­nél sze­retne lenni a menny­ben, an­nak meg keIl szabadul­nia bű­né­től és bű­né­nek bün­teté­sé­től. Ez a sza­ba­dí­tás csak egy bűn­te­len sze­mély ál­tal volt le­het­sé­ges – ez a sze­mély pe­dig JÉZUS KRISZTUS. Egye­dül Ő fi­zető­ké­pes! És Ő fi­ze­tett ki­on­tott vé­ré­vel, a gol­go­tai ke­resz­ten el­szen­ve­dett haláIával.”

De mit keIl most ten­nem, hogy a mennybe ke­rül­jek? Ne­künk is szól Is­ten meg­hí­vása az üd­vös­ségre. Nyo­maté­ko­san kér­lel ben­nün­ket a Bib­lia szá­mos he­lye, hogy vála­szol­junk Is­ten hí­vá­sára:

• „Igye­kez­ze­tek be­menni a szo­ros ka­pun!“ (Lukács 13,24)

• „Tér­je­tek meg, mert el­kö­ze­lí­tett a men­nyek or­szága!” (Máté 4,17)

• „Men­je­tek be a szo­ros ka­pun! Mert tá­gas az a kapu, és szé­les az az út, mely a kár­ho­zatba visz, és so­kan van­nak, akik azon jár­nak. Mert szo­ros az a kapu, és kes­keny az az út, amely az életre visz, és ke­ve­sen van­nak, akik azt meg­ta­lálják” (Máté 7,13-14).

• „Ra­gadd meg az örök éle­tet, amelyre el­hí­vat­tál!” (1Timóteus 6,12)

• „Higgy az Úr Jé­zus­ban, és üd­vö­zülsz mind te, mind a te há­zad népe!” (Apos­to­lok Csele­ke­de­tei 16,31)

Mind­ezek igen sür­gető és fel­rázó meg­hí­vá­sok. Érezni be­lő­lük az ügy ko­moly­sá­gát, valamint a hatá­ro­zott­sá­got és a sür­gős­sé­get. Csak ak­kor cse­lek­szünk te­hát kö­vet­ke­ze­te­sen, ha a mennybe szóló meg­hí­vóra imád­ság­ban vála­szo­lunk, amely pél­dául így han­goz­hat:

„Úr Jé­zus Krisz­tus, ma ol­vas­tam, hogy csak Te­ál­ta­lad ke­rül­he­tek a mennybe. Sze­ret­nék egy­szer Ná­lad lenni a menny­or­szág­ban. Kér­lek ezért, hogy ments meg a po­kol­tól, ahová a bű­nös­sé­gem mi­att tu­laj­don­kép­pen ke­rül­nék. Mi­vel olyan na­gyon sze­retsz en­gem, ér­tem is meg­hal­tál a ke­resz­ten, és kifi­zet­ted ott bűneim bün­te­té­sét. Lá­tod min­den vét­ke­met gyer­mek­sé­gem­től fogva. Te is­mersz min­den bűnt; azt, ami­nek je­len­leg a tu­da­tá­ban va­gyok, de mind­azt is, amit már rég el­fe­lej­tet­tem. Is­me­red szí­vem min­den rez­dülé­sét. Előt­ted nyi­tott könyv az éle­tem. Úgy, ahogy va­gyok, nem mehe­tek Hoz­zád a mennybe. Kér­lek, bo­csásd meg a bű­nei­met. Jöjj most be a szí­vembe, és te­remtsd azt új­já! Se­gíts ne­kem, hogy min­den­nel sza­kít­sak, ami nem he­lyes a Te sze­medben, és aján­dé­kozz meg új élet­tel és gon­dol­ko­zás­sal, ame­lyek a Te aka­ra­tod és tetszésedre van­nak. Kér­lek nyisd meg előt­tem Igé­det, a Bib­liát! Se­gíts, hogy meg­ért­sem, amit mon­dani akarsz ne­kem, és adj ne­kem en­ge­del­mes szí­vet, hogy azt te­gyem, ami ne­ked tetszik. Mos­tan­tól fogva Te le­gyél az én URAM, éle­tem Ki­rá­lya. Kö­vetni akar­lak. Kér­lek, mutasd meg ne­kem az utat, ame­lyen jár­nom kell éle­tem min­den te­rü­le­tén. Kö­szö­nöm, hogy meg­hall­gat­tál, hogy most már Is­ten gyer­meke le­he­tek, aki egy­kor ná­lad lesz a menny­ben. Ámen.”

Dr.-Ing. Werner Gitt,
pro­fes­szor és igaz­gató

Csodák a Bibliában

Korunkban, amelyben a tudománynak meghatározó szerepe van, a csodák első pillantásra irreálisnak tűnnek. Különösen a múlt század második fele hozott a tudomány és a technika terén úttörő felismeréseket:

• 1938-ban Konrad Zuse (1910-1995), német feltaláló meg­építette a világ első, programvezérlésű számítógépét.

• 1967. december 3-án Christiaan Barnard (1922-2001) dél-afrikai orvosnak először sikerült szívet egy másik ember szervezetébe átültetni.

• 1969. július 21-én először lépett ember a Holdra. Az űrhajós Neil Armstrong büszkén üzente a Hold felszínéről: „Ez a holdraszállás egy ember számára kis lépés, de hatalmas lépés az emberiség történelmében.”

• Ian Wilmut, skót embriológus 1996-ban klónozás útján létrehozta Dolly bárányt.

Ez a néhány példa azt a benyomást keltheti, hogy az embert szinte már semmi sem korlátozza. Ugyanakkor sok kortársunk számára, akik hisznek a tudományban, problémát okoz a Biblia. Az a kifogásuk, hogy a „Könyvek Könyvében” sok, tudományosan nem értelmezhető dolog van, például:

• a szűztől való születés

• a halálból való feltámadás

• a vakok látókká válnak, a bénák azonnal járni tudnak

• a Nap emberi parancsszóra megáll az égboltozaton.

A Biblia csodáival szembesülve felmerül bennünk a kérdés: elvárható-e még a 21. század modern emberétől, hogy ezeket elhiggye? Válaszul először álljon itt egy előzetes definíció (meghatározás) a csodára (D1):

D1: A csoda olyan dolog, amely ámulatot kelt bennünk, mert váratlan és kiszámíthatatlan módon következik be, és ellentmond a tapasztalatainknak.

Ha a csoda váratlan dolog, akkor melyek a várható dolgok?

Ez a kérdés abban segít, hogy meghúzzuk a határvonalat a csodák (váratlan dolgok) és a nem csodának számító (várható) dolgok között. Világunk valamennyi történése egymással szorosan összekapcsolódó törvényszerűségek szerint megy végbe. Ezeket a megváltozhatatlan kapcsolódásokat nevezzük természeti törvényeknek. Ismereteink alapján a természeti törvények állandóak és változatlanok, amióta a Teremtő beépítette őket a teremtésbe. Ezek viszont tág teret biztosítanak a különféle műszaki találmányoknak, és kizárják az általunk kitalált, de nem realizálható történéseket.

A természeti törvények csodálatot váltanak ki

Tudunk még kellőképpen ámulni azon, ahogyan a természeti törvények működnek? Hatalmas dolgokra képesek! Amikor nem régen a hamburgi kikötőben jártam, megfigyeltem a kikötő vizében úszó hajó lassú mozgását. Miközben erről gondolkodtam, eszembe jutott egy természeti törvény, amelyet már Arkhimédész (Kr. e. 287-212) is felismert: minden folyadékba merülő testre akkora felhajtóerő hat, amennyi az általa kiszorított folyadék súlya.

Tudatában vagyunk egyáltalán, milyen csodálatos történés ez? Ha például a hajó fedélzetére egy patkány ugrik, a hajó azonnal reagál, és éppen annyival süllyed mélyebbre a kikötő vizében, hogy az akkor kiszorított vízmennyiség pontosan megfeleljen a patkány súlyának. Ha megpróbálnánk az új merülési mélységet kiszámítani, a lehetetlenbe ütköznénk. Nem ismerjük pl. a hajó pontos formáját, egyes helyeken lepattogzott róla a festék, máshol talán kikandikál egy propeller a vízből. Azonban mindezeket a szempontokat pontosan figyelembe kellene vennünk, mert beletartoznak a számításba.

A valóságban mindez egy szempillantás alatt megtörténik, mégpedig egzakt módon. Ki ad parancsot arra a vízmolekuláknak, hogy egy kicsit húzódjanak odébb, hogy a hajó mélyebbre merülhessen pontosan a patkány súlyának megfelelő mértékben?

Ez a természeti törvény nemcsak a hamburgi kikötő hajójára érvényes, hanem a világ összes hajójára. Érvényes a játékkacsára a fürdőkádban, de a tó vagy a folyó vizén úszó igazi kacsára is. Senki sem tudná a kacsa pontos merülési mélységét kiszámítani a tollazata kiszámíthatatlan formája és struktúrája miatt. Ki gondoskodik arról, hogy ennek az olyan egyszerűen megfogalmazható természeti törvénynek a feltételei minden komplikált következményükkel együtt mindig ki legyenek számítva, hogy a törvény mindenkor és mindenütt pontosan teljesülhessen? Kell lenni valakinek, aki ezeket a számításokat elvégzi, és aztán az eredményeknek megfelelően mindent végre is hajt.

Ki gondoskodik arról, hogy a természeti törvények megfelelően működjenek?

Valójában van Valaki, aki gondoskodik arról, hogy a természet törvényei megfelelően működjenek. A Bibliában a Kolossé 1,17-ben ezt olvassuk róla: „minden Őbenne áll fenn”. A világnak ez a Fenntartója azonos azzal, aki által minden teremtetett: „Mert benne teremtetett minden a Mennyen és a Földön, a láthatók és a láthatatlanok, ... minden általa és reá nézve teremtetett” (Kolossé 1,16). Ez a Valaki, aki mindeneket teremtett és fenntart, maga Jézus Krisztus! Mondhatjuk így is: minden dolog a mikrokozmosztól a makrokozmoszig az Úr Jézus fennhatósága alá tartozik.

Maga a teremtés nem a természeti törvények közreműködésével ment végbe. A Teremtő teljhatalmával, szavával, erejével és bölcsességével hozott létre mindent. Ehhez nem volt szüksége a természeti törvényekre. Így a természeti törvények nem előidézői, hanem csak eredményei a teremtésnek. Miután bevégződött a teremtés, a Teremtő „működésbe helyezte” az összes természeti törvényt, hogy a történések most már ezeknek megfelelően menjenek végbe. Jézus a garancia arra, hogy a természeti törvények mindig és mindenütt megfelelően működjenek. Ehhez neki sem számítógépre, sem egyéb segédeszközre nincs szüksége, elég hozzá mindenható szava. Ezért a Zsidókhoz írt levél 1,3 ezt mondja róla: „hatalmas szavával hordozza a mindenséget”. Jézusnak ez a hordozó tevékenysége tudományos szemszögből nézve a természeti törvényekben mutatkozik meg. Az egymással összekapcsolódó természeti törvények összessége alkotja azt a keretet, amelyen belül ennek a világnak valamennyi eseménye végbemegy.

Hol van akkor még hely a csodáknak?

A gyakorlatban a természeti törvények a legfelsőbb bírósághoz hasonlóan működnek, ők döntenek arról, hogy világunkban egy esemény megengedett-e vagy sem. A teremtett világban több olyan bonyolultan összetett folyamat van (pl. az agyműködés, az embrionális fejlődés), amelyek számunkra, emberek számára utánozhatatlanok, azonban semmilyen természeti törvényt nem hágnak át. Mivel ezek a folyamatok a várakozásnak megfelelően mennek végbe, közülük a legkomplexebbeket és a legkevésbé érthetőket sem soroljuk a csodák közé. Miután mindezt végiggondoltuk, megfogalmazhatjuk a csodákra a D1-nél precízebb definíciót (D2):

D2: A csodák olyan időben és térben végbemenő események, amelyek az általunk ismert természeti törvények keretein kívül történnek meg.

Mi, emberek semmit sem tehetünk, hogy hatályon kívül helyezzük a természet törvényeit, ezért mi nem hozhatunk létre csodát. A Biblia számos olyan szituációról beszámol, amikor Isten vagy az Ő Fia, az Úr Jézus csodát tett, például:

• Izráel népének az átkelése a Vörös-tengeren
  (2Mózes 14,16-22)

• Józsué megállította a Napot (Józsué 10,12-14)

• A vihar lecsendesítése (Márk 4,35-41)

• Jézus a tengeren jár (János 6,16-21)

• A vakon született meggyógyítása (János 9,1-7)

• Az ötezer férfi megvendégelése (János 6,1-15)

• Lázár feltámasztása a halálból (János 11,32-45).

Megjegyzés: Amikor emberek néha mégis képesek olyan dolgokat megtenni, amelyek kívül esnek a természeti törvények hatókörén, akkor más hatalmak nevében cselekszenek.

• Ezek az emberek vagy Jézus tanítványai, akik Uruktól kaptak felhatalmazást [pl. Péter Jézus hívására a vízen jár (Máté 14,29), Péter Jézus nevében meggyógyítja a templom kapujában kéregető sántát (Apostolok Cselekedetei 3,1-9)],

• vagy pedig varázslók és guruk, akiket démoni erők irányítanak [pl. az egyiptomi fáraó varázslói (2Mózes 7,11-12)].

Megmagyarázhatók-e a Bibliában található csodák a természeti törvények segítségével?

Isten tud a természeti törvények keretei között is cselekedni, gyakran azonban azokon kívül cselekszik. Jakab apostol levelében (5,17-18) Illésről van szó, aki imádságával 3½ évig megakadályozta, hogy essen az eső, azután egy újabb imádságára azon nyomban elkezdett esni. Isten cselekedett, és végbevitte az akaratát. Egy meteorológus a maga szemszögéből nézve mégsem mondaná azt, hogy itt valamelyik természeti törvény megsérült.

A felvilágosodás korában átfésülték a Biblia szövegét, hogy természetes módon megmagyarázhatók-e az ott található események. A természeti törvények hatályán kívül eső csodákat mint képtelen dolgokat elvetették, és ennek megfelelően az adott bibliai történetet mint valótlant könnyelműen semmibe vették.

A bibliai eseményeket az esetek többségében nem kell és nem is lehet a természeti törvények alapján értelmezni. Isten szuverén cselekedetében. Ő alkotta a természet törvényeit, ezért Ő maga nincs alájuk rendelve. Őt semmi nem korlátozza a cselekvésében, „mert az Istennek semmi sem lehetetlen” (Lukács 1,37). Az Ő akarata mindig megtörténik.

Maga a teremtés, ahogyan azt az 1. Mózes 1 leírja, az első olyan csoda, amelyről a Biblia beszámol. Isten elképzelésének és tervének megfelelően hatnapi munkával teremtette meg a csodálatos világegyetemet és a Földön található életet.

Isten Fiának emberré válása rendkívüli csoda és isteni titok: a szűz Mária a Szentlélek/Szellem által esik teherbe. Így érkezik Jézus világunkba, ezért egyszerre Isten Fia és Emberfia. Engesztelő kereszthalálával eltörölte bűneinket, és így tette lehetővé számunkra az örök életet.

Jézus feltámadása egy másik, nagyon jellegzetes esemény, amely nélkülöz minden természettudományos magyarázatot. Minden olyan próbálkozás, amely itt biológiai vagy orvosi magyarázatot keres, elmegy a dolog lényege mellett. Krisztus feltámasztása Isten különleges cselekedete, amely a természeti törvények hatókörén kívül ment végbe.

Jézus miért tett csodákat?

Jézus csodái elválaszthatatlanul összefüggnek küldetésével. Nem útlevéllel érkezett a Mennyből, amely igazolta volna, hogy Ő Isten Fia, hanem hatalmas szavai és tettei révén bizonyult Isten küldöttének. Az Őt kísérő csodák és jelek alátámasztják teremtői, megváltói és örök királyi mivoltát, ezek küldetésének és tanításának lényegi részét képezik.

Az eddigiek alapján az Isten által véghezvitt csodák definícióját (D3) még precízebben így fogalmazhatjuk meg:

D3: A csodák csodálatra méltó és rendkívüli cselekedetek és események, amelyeket Isten vagy Fia, Jézus Krisztus tesz, amelyek gyakran a természeti törvények hatókörén kívül mennek végbe.

A démonok által történő csodáktól eltérően Isten csodái a következő célokat szolgálhatják:

• Dicsőítik Istent
  [pl. a teremtés (Zsoltár 19,2), a vakon született meggyógyítása (János 9,3b)]

• Bizonyítják irántunk való szeretetét
  [pl. a pusztában víz fakad a sziklából (2Mózes 17,1-6), Illést hollók látják el ennivalóval (1Királyok 17,6)]

• Megerősítenek hitünkben
  [pl. a kánai menyegző bora (János 2,11b)]

• Vagy megmentenek a bajból
  [pl. a vihar lecsendesítése (Márk 4,39)]

A hit csodája

Korunk legnagyobb csodái közé tartozik, ha az emberek követik Jézus hívását, és ez által örök életet találnak. Ilyenkor nem a természet törvényeit kell hatályon kívül helyezni, hanem az ember eddigi gondolkodásmódját kell újjal felcserélni. A Cselekedetek Könyvében (16,23-34) a filippi börtönőr példáján mutatja meg, milyen változáson megy át az Istentől távol élő ember, amikor hitre jut. A börtönőrnek arra a kérdésére, hogy „Mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?”, Pál és Szilász ezt válaszolja: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!”

Miért nem azt mondja Pál a börtönőrnek, hogy higgyen Istenben? Mert a börtönőr erre nyilván azt felelte volna, hogy nekik ott, Görögországban vannak bőven isteneik – Zeusz, Kronosz, Rhea, Poszeidón, Hádész, Apollón, Artemisz, Hermész. De Pál a keresztre feszített és a halálból feltámadt Jézust nevezi meg. Csak benne lehet üdvösséget és örök életet találni. A börtönőr kérdésére, hogy hogyan menekülhet meg, csak egyetlen válasz létezett, ez a válasz így hangzott akkor, és ma is így hangzik: Jézus! Ezt megértette ez az ember, és elfogadta Jézust személyes Megváltójának.

Figyelemre méltó, hogy mennyi időre volt szüksége a börtönőrnek a döntéshez. Éjféltájban hallott először a bűn rabságából való menekülés útjáról. Pál és Szilász erről valószínűleg részletesebben is beszéltek vele, de – még ha feltételezzük is, hogy ezzel eltelt néhány óra – mindez megtörtént egy napon belül. Ez egyes olvasóknak, akik ma először vesznek tudomást az üdvösség örömhíréről, nagy bátorítást jelenthet. Nem szükséges előbb 23 vagy 168 prédikációt végighallgatni, hogy azután megtérhessünk. Az evangélium ereje azonnal hat. Amikor a hit csodája megtörténik velünk, nem kell a természeti törvények fölé kerekednünk. De szinte mindig ott vannak a saját akaratunk nehezen áttörhető falai, amelyeken túl kell jutnunk:

• megrögzött gondolkodásmódunk falai

• a büszkeség és az önigazság falai

• a megkeményedett szív falai.

A döntés hatása meghalad minden emberésszel felfoghatót és elképzelhetőt. Aki hitre jut, a kárhozat útjáról az üdvösség útjára tér, és még azon a napon mennyei polgár lesz: „Nekünk a Mennyben van polgárjogunk” (Filippi 3,20). Ebből láthatjuk, hogy a lehető legnagyobb dolog, ami az életben velünk történhet, ha a Jézus Krisztusba vetett személyes hitre jutunk, azaz megtérünk. Döntsd el még ma, hogy Jézus Krisztussal akarsz élni! A következő imádság segíthet abban, hogy a megmentő hit útjára lépj, és részese lehess az üdvösségnek:

„Úr Jézus Krisztus, én is szeretnék hozzád kerülni, üdvözülni. Tisztítsd meg életemet a büszkeségtől és minden egyéb bűntől. Hiszem, hogy Isten vagy, és értünk, emberekért jöttél el testben erre a Földre. Hiszem, hogy miattam is meghaltál, és érettem feltámadtál. Te váltottál meg engem a bűneimtől. Most rád bízom magamat, és befogadlak az életembe. Kérlek, vegyél lakozást a szívemben, legyél az életem Ura, és vezess biztosan a mennyei célba. Ámen.”

Dr. Ing. Werner Gitt
nyug. igazgató és professzor

Utazás … ahonnan nincs visszatérés

Az észak-olaszországi Dél-Tirolban egy templomban négy koponya található egy fal alsó párkányán. Fölöttük egy tábla lóg ezzel a felirattal: „Ki volt a bolond? Ki volt a bölcs? Ki a koldus? Ki a császár?” A császár hatalmából és gazdagságából már valóban semmi sem látszik. Lehet, hogy a koldus koponyája közvetlenül a császáré mellett van, de az semmit sem árul el szegénységéről, rongyairól és korgó gyomráról. Talán hajlanánk arra, hogy készítsünk egy másik táblát, amelyre ezt írnánk: „A halálban mindenki egyenlő!” Most vizsgáljuk meg, helyes lenne-e ez a felirat.

A reklámok készítői meghatározott vásárlói rétegeket céloznak meg, azaz célcsoport orientáltan dolgoznak. Ellenben a halál vonatkozásában nincsenek célcsoportok, mert a halált senki sem kerülheti ki. Ezért is foglalkozik vele olyan sok ember: filozófusok, költők, politikusok, sportolók, színészek, analfabéták ugyanúgy, mint a Nobel-díjasok. A legintenzívebben alighanem a régi egyiptomiakat foglalkoztatta a téma, hiszen a halálnak éppen ők építették a világ legnagyobb emlékműveit, a gízai piramisokat. Egy német költő, Emanuel Geibel mindezeknek az emberi törekvéseknek a mérlegét találóan így vonta meg:  „Örök rejtély az élet, örök rejtély marad a halál.” A halál sokféle értelmezési kísérlete közül most ragadjuk ki az evolúciós elmélet válaszait:

A halál az evolúció világképe szerint

Az evolúcióval kapcsolatos gondolatok rendszerében olyan mélyen gyökerezik a halál, hogy nélküle állítólag még élet sem volna a Földön. Ez az evolúció halállal kapcsolatos négy tantételéből válik egyértelművé:

1. A halál – az evolúció szükséges előfeltétele: Carl Fried­rich von Weizsäcker, német fizikus hangsúlyozta: „Ha az individuumok nem halnának meg, akkor nem létezne evolúció, akkor nem léteznének más tulajdonságokkal rendelkező individuumok (egyedek). Ezek halála az evolúció feltétele.”

2. A halál – az evolúció találmánya: Widmar Tanner, regensburgi professzor mint biológus teszi fel a halál létével kapcsolatos jogos kérdést: „Hogyan és miért érkezik a halál a világunkba, ha egyáltalán nem kellene lennie?”, majd így válaszol a kérdésre: „Az öregedés folyamata és az élettartam annak az alkalmazkodásnak a jelenségei, amely az evolúció folyamán fejlődött ki. A halál feltalálása lényegesen meggyorsította az evolúció menetét.” Tanner professzor számára a beprogramozott halál örök esély arra, hogy az evolúción belül kipróbáljon valami újat.

3. A halál – az élet teremtője: Teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire eltér az evolúció világképe a Biblia tanításától, amikor az evolúciós elmélet a halált emeli az élet teremtőjévé. Ilyen értelemben nyilvánul meg Reinhard W. Kaplan, német mikrobiológus: „Ugyan az egyednek szenvedést okoz a beépített öregedés és a meghalás, különösen az emberi individuumnak, de ez az ára annak, hogy az evolúció egyáltalán létrehozta a mi fajtánkat.”

4. A halál – az élet abszolút vége: Az evolúciós elmélet értelmében az élet anyagállapot, amely kizárólag a fizika és a kémia határain belül indokolt (Manfred Eigen, Nobel-díjas, német biofizikus és kémikus).

Látjuk, hogy az evolúció nem adhat kielégítő magyarázatot arra, mi a helyzet a halállal. Ahol a valóságot kizárólag az anyag jelenségeire csökkentik le, nem marad tere a halál utáni életnek. Az ember biológiai gépezetté redukálódik, és abszolút végét a szervezete halálával azonosítják. Az evolúciós mechanizmus kerékrendszerében a halál a következő élet felemelkedését szolgálja. Így egy emberi élet értéke csupán annyi, amennyivel hozzájárul az evolúció fejlődéséhez.

Kitől kaphatunk helyes választ?

Ki tudna elfogadható választ adni arra a mindnyájunkat foglalkoztató kérdésre, hogy miben áll a halál természete, és mi következik utána? Az illetőnek megfelelő kompetenciával (illetékességgel) kellene rendelkeznie, de ez csak akkor lenne lehetséges, ha a következő négy, szigorú feltételnek eleget tenne:

1) Neki is meg kellett volna halnia! (Első kézből származó információra van szükségünk.)

2) Vissza kellett volna jönnie a halálból! (Saját tapasztalatairól kellene, hogy beszámoljon.)

3) Hatalommal kellene rendelkeznie a halál felett! (Ebben illetékes kell, hogy legyen.)

4) Teljesen megbízhatónak kellene lennie! (Elfogadható legyen számunkra, amit mond.)

Ha körülnézünk a világtörténelemben, hogy ki tud ennek a négy, különleges feltételnek eleget tenni, akkor csak egyvalaki van, és ez Jézus Krisztus:

1) Keresztre feszítették, és meghalt Jeruzsálem kapuin kívül. Ellenségei bizonyosak akartak lenni afelől, hogy valóban meghalt-e, és lándzsával átdöfték az oldalát, amelyből vér és víz (= vérsavó) folyt ki (János 19,34). Így tehát biztosak voltak abban, hogy Jézus valóban meghalt.

2) Előre megmondta, hogy harmadnapon fel fog támadni. Ez meg is történt, és ennek első tanúi húsvét reggel az asszonyok voltak a sírnál. Az angyal ezt mondta nekik: „Nincs itt, hanem feltámadt” (Lukács 24,6).

3) Az Újszövetség – a Biblia 2. része – három olyan esetről számol be, amikor Jézus hatalma által emberek feltámadtak a halálból: Lázár Betániában (János 11,41-45), a naini ifjú (Lukács 7,11-17) és Jairus lánya (Márk 5,35-43). Senki másnak, egyedül Jézusnak van arra hatalma, hogy ilyen egyértelműen parancsoljon a halálnak.

4) Csak egyvalaki fordult meg ezen a Földön, aki elmondhatta: „Én vagyok az igazság” (János 14,6), és ez Jézus Krisztus volt. Ezt a kijelentését még ellenségeivel szemben is fenntarthatta, akik pedig állandóan azon igyekeztek, hogy rábizonyítsák akár a legcsekélyebb hibát is.

Tehát már jó nyomon vagyunk, és ezzel eljutottunk az igazság forrásához. Életünk szempontjából létfontosságú az igazság. Ugyan ki szeretné az életét tévedésre alapozni? Most ezért leszögezzük: létezik egy valaki, aki illetékes abban, hogy világos eligazítást adjon számunkra. Tőle tudjuk meg, mi történik közvetlenül az egyes ember halála után. Jézus a Lukács evangéliuma 16,19-31-ben válaszol két olyan ember példája által, akik éppen meghaltak. Az egyikük ismerte Istent, a másik nélküle élt. Lázárt az angyalok Ábrahám kebelére vitték, és ott, azon a helyen, amelyet az Úr Jézus Paradicsomnak is nevez, jó dolga van (Lukács 23,43). A másik, egy gazdag ember közvetlenül a halála után a pokolba jutott. Ő maga így írja le a rettenetes helyzetét: „igen gyötrődöm e lángban” (Lukács 16,24b). A halálban tehát semmiképpen sem válik mindenki egyenlővé, sokkal inkább ezt lehet mondani: ha már ezen a világon is hatalmas különbségek vannak, akkor a halálon túl egyenesen leírhatatlanul nagy különbségek lesznek. Min múlik ez? Ezt részletesen meg kell magyaráznunk.

A háromszoros halál

A Biblia egyértelmű bizonyságtétele szerint ezt a világot és minden életet Isten közvetlen teremtői munkája előzte meg. Amikor a tökéletes teremtést teljesen befejezte, Isten azt így minősítette: „nagyon jó”. Isten lénye a szeretet és az irgalmasság, és ezért minden dolgot építőmestere (Példabeszédek 8,30), azaz az Úr Jézus által (János 1,10; Kolossé 1,16) alkotott meg. A teremtés során is hű maradt lénye jellemző vonásaihoz: a szelídséghez, az irgalmassághoz és a szeretethez. Ez teljesen más, mint az evolúció stratégiája, amelyre a szenvedés és a könnyek, a borzalom és a halál jellemző. Aki Istenre úgy néz, mint az evolúció előidézőjére, vagyis ilyen teremtési módszereket feltételez róla, az a visszájára fordítja Isten lényét. Ezért is teljesen tarthatatlan az Isten által irányított evolúció eszméje (az ún. teista evolúció).

De honnan jön akkor a halál, ha az nem evolúciós tényező, és Isten lényének sem felel meg? Megállapíthatjuk, hogy a halál általános érvényű. Minden ember meghal a kisgyerektől az aggastyánig, az erkölcsi magaslatokon járó ember ugyanúgy, mint a tolvaj vagy a rabló, egyformán meghal a hívő és a hitetlen. Egy ilyen általános és mindent uraló hatásnak hasonlóképpen általános oka kell, hogy legyen.

A Biblia azt tanítja, hogy a halál az ember bűnének a következménye. Jóllehet Isten óvta az embert (1Mózes 2,17), ő mégis visszaélt a neki ajándékozott szabadsággal, és így bűnbe esett. Ettől fogva érvényesül a bűn törvénye: „A bűn zsoldja a halál” (Róma 6,23). Az ember belekerült a halál vonalába, amelyet ábránkon vastag fekete vonallal jelölünk. Képszerűen halálvonatnak nevezhetjük. „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál az által, hogy mindenki vétkezett” (Róma 5,12). A bűneset előtt a halál ismeretlen volt a teremtésben.

Amikor a Biblia halálról beszél, az sohasem a létezés megszűnését jelenti. Elszakadva lenni – ez a halál pontos, bibliai meghatározása. Mivel a bűneset háromszoros halált jelent (lásd az ábrát), ezért az elszakadás is háromszoros:

1. A szellemi halál: A bűnbeesés pillanatában az ember a szellemi halálba került, azaz kiszakadt az Istennel való közösségből. Ebben az állapotban él ma minden olyan ember, aki nem hisz a Teremtőjében. Az ilyen emberek önző módon saját maguk határozzák meg az életüket, és engednek a bűn csábításának és szenvedélyének. Úgy élik az életüket, mintha Isten egyáltalán nem létezne. Nincs személyes kapcsolatuk Jézus Krisztussal, és elutasítják a Bibliában található jó hírt, Isten üzenetét. Isten szemében ők szellemileg halottak, jóllehet testileg nagyon is elevenek lehetnek.

2. A testi halál: A bűneset további következménye, hogy bekövetkezik a testi halál. „… míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél” (1Mózes 3,19). A bűneset miatt az egész teremtés a romlandóság martaléka lett.

3. Az örök halál: A halálvonat végállomása az örök halál. Ott azonban az ember létezése nem szűnik meg soha (Lukács 16,19-31). Ez az Istentől való végleges elszakadás állapota. Az ilyen emberen megmarad az Isten haragja, mert „egynek (Ádámnak) a vétke lett minden ember számára kárhozattá” (Róma 5,18). Az Úr Jézus a pusztulásnak ezt a helyét pokolnak nevezi, ez a gyötrelmes létezés helyszíne. Ott „olthatatlan” a tűz (Márk 9,43 és 45) és „örök” (Máté 25,41), ott „sírás és fogcsikorgatás” van (Lukács 13,28). Az egy rettenetes hely, „ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el” (Márk 9,48). Ez az „örök pusztulás” helye (2Tesszalonika 1,9).

Hogyan nézi, és mit tesz Isten, amikor mi a saját magunk okozta pusztulás felé rohanunk? Irántunk való határtalan irgalma és szeretete révén feláldozza értünk a Fiát a golgotai kereszten, hogy megteremtse a menekülés páratlan lehetőségét. Jézusnak a keresztfán elhangzott utolsó szava: „elvégeztetett!”, képszerűen jelzi, hogy készen áll az életvonat. Istennek az a kijelentett akarata (pl. 1Timóteus 2,4), hogy megmeneküljünk az örök pokoltól, vagy képszerűen: hogy kiszállhassunk az örök halál felé robogó vonatból. Isten hív bennünket, hogy menjünk át a szoros kapun, amely után az út a menny felé visz (Máté 7,13a és 14). A Biblia bizonyságtétele szerint Jézus az egyetlen ajtó, és így az egyetlen út, amely a megmeneküléshez vezet. Ha átszállunk az élet vonatára, már az örök élet részesei vagyunk.

Az egyik vonatról a másikra úgy szállhatunk át, hogy lélekben a ma is élő Jézus Krisztushoz fordulunk, megvalljuk Neki minden eddigi bűnünket, bocsánatot kérünk Tőle, és elfogadjuk Őt Megmentőnknek. Így leszünk Isten szemében új teremtménnyé. A bűnbocsánat ajándékát mindenki személyesen fogadhatja el, ha akarja. Amit mi kegyelemből ajándékba kapunk, az Isten számára felmérhetetlenül sokba került: Fia feláldozásába. Aki hit által elfogadja Isten ajánlatát, annál döntő fordulat következik be, amely örök életet eredményez (János 5,24). Erre Isten az embernek csak a földi léte idején ad lehetőséget.

Az életre vezető út

Egyik előadásom után eljött hozzám egy fiatalember beszélgetni. Megkérdeztem tőle: „Hol vagy most?” Tömör válasza ez volt: „A pályaudvaron állok!” Felismert valamit, mégpedig azt, hogy a halálvonatot a lehető legsürgősebben el kell hagynia. A kérdése ez volt: „Hogy tudok most beszállni az élet vonatába?” Megengedte, hogy megmutassam neki az utat, és most boldogan halad a lehető legjobb cél felé.

Isten nemcsak a haragját mutatja meg a bűn miatt, hanem a szeretetét is a bűnös iránt. Ha ma felszállunk az élet vonatára, akkor azzal helyet foglalunk magunknak egy gyönyörű helyre, a mennybe, amelyről az 1Korintus 2,9-ben ezt olvassuk: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek”. Mit választunk, az életet vagy a halált, a mennyet vagy a poklot? Annak eldöntését, hogy melyik úton akarunk járni, Isten mint szabad lényekre, ránk hagyja: „Elétek adtam az (örök) életet és a(z örök) halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet!” (5Mózes 30,19). Itt is nyilvánvalóvá válik, hogy Isten akarata egyértelműen az életre irányul. Az ábrából levonható következtetést egy mondatban így fogalmazhatjuk meg:

Ha csak egyszer születtél (természetes születés), akkor kétszer halsz meg (először testi halállal, azután örök halállal),

ha viszont kétszer születtél (természetes születés és újjászületés Krisztus által), csak egyszer halsz meg (testi halál)!

A Jézus Krisztusba, az Isten Fiába vetett hit megszabadít a kárhozatos ítélettől, és az örök élet bizonyosságát adja: „Aki hallja az én Igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (János 5,24).

Ha belegondolunk ennek a hitbeli döntésnek a hord-
erejébe, akkor mindjárt az is világossá válik, micsoda tragikus hatása van az evolúciós elméletnek hívei életére és halálára nézve. Az evolúciós elmélet elhomályosítja az örök halál veszélyét, és megakadályozza, hogy az ember elfogadja a menekülés felajánlott lehetőségét. Jézus Krisztus azonban azért jött, hogy megmentsen a pusztulástól, az örök kárhozattól. Ezért fordulj most imádságban Istenhez! Szállj le még ma a halálvonatról, és szállj át az életvonatra! Ennek a döntő változásnak a következő imádság lehet a kezdete:

Úr Jézus Krisztus, ma felismertem, milyen végzetes helyzetben vagyok. Életmódom semmiképpen sincs összhangban a Te Igéddel. Most már tudom, hogy rossz vonaton utazom. Emiatt nagyon megrémültem, és most Hozzád kiáltok segítségért. Bocsásd meg minden bűnömet, amelyeket nagyon bánok. Változtasd meg életemet azáltal, hogy vágyat adsz olvasni Igédet, a Bibliát, és add, hogy hozzá igazíthassam az életemet. Segítségeddel most felszállok az élet vonatára, és örökre Veled szeretnék maradni. Most szívembe hívlak, légy Te az életem Ura; adj nekem erőt és akaratot, hogy Téged kövesselek. – Szívből köszönöm, hogy megszabadítottál a bűneimtől, és most már Isten gyermeke lehetek. Ámen.

Dr. Werner Gitt
ny. igazgató és professzor, informatikus

Mi vár rám, ha meghalok?

Körülöttünk gyors tempóban változik az élet. Mindennap rengeteg a dolgunk, ez pedig arra kényszerít, hogy a jelenre koncentráljunk. `Ugyan kinek van arra ideje, hogy a túlvilág dolgaival foglalkozzon?!´ Ily módon gyakran elfojtod magadban a halállal és az örökkévalósággal kapcsolatos kérdéseidet. Még idősebb emberek előtt is tabunak számítanak ezek a témák. Aki azonban e kérdések elől kitér, az elköveti élete legnagyobb ballépését.

Nálunk a tények számítanak. Tulajdonképpen tudhatsz-e valami biztosat a halál utáni életről? A Bibliában olvassuk, hogy Isten az örökkévalóság tudatát minden ember szívébe beleültette (Prédikátor 3,11). Minden ember szívében, de mindenképpen a lelke mélyén, a tudatalattiban ott van egy belső ismeret arról, hogy a halál után az élet nem ér véget. Érdekes, földünkön nem létezik olyan nép, amelynél a halál utáni életben való hit ne lenne megtalálható. Minden vallás abból indul ki, hogy az ember, halála után, tovább él.

Bizonyosság a jövőt illetően

Számos elképzelés és vélekedés van, milyen is lehet a halál utáni élet. Ne kövesd el azt a hibát, hogy népszerű személyiségek nézeteire hagyatkozol. Ők is tévedhetnek. A jövővel kapcsolatban csak a Teremtőtől kapsz megbízható útmutatást, mert Ő alkotott és ismer téged, és maga is örökkévaló. Egyedül az élő Isten tud tehát megbízható tényeket mondani a múltunkról, a jelenünkről és a jövőnkről.

Isten a világ teremtése óta újra és újra szólt hozzánk, emberekhez. Szavakkal és tettekkel jelentette ki magát. Ezt számtalan ember megtapasztalta a legkülönfélébb módon. Isten hozzád szóló üzenete egyértelmű és teljesen megbízható formában a Bibliában érhető el a számodra. A Bibliára száz százalékban ráhagyatkozhatsz.

A Bibliában Isten félreérthetetlenül kijelenti, hogy a halál utáni életed közvetlen összefüggésben van a mostanival. Ezért nem mindegy, hogyan élsz ma. Ha a halállal egyszer és mindenkorra véget érne az életed, azt tehetnéd, amit akarsz, senki sem vonna felelősségre téged. Haláloddal azonban nem ér véget az életed. Isten örök életre teremtett téged. A Bibliában a Zsidókhoz írt levél 9,27-ben ez áll: „Elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik.”

Őszinte diagnózis

Isten nagyon jól ismeri az életedet. Tudja, hogyan éltél. Ismeri minden jó és minden gonosz tettedet is. A halálunkat követő ítéletben cselekedeteink szerint fog megítélni minket (Jelenések 20,12). Lenne akkor olyan ember, aki azt mondhatná, hogy soha nem vétkezett? Pál apostol a Róma 3,23-ban ezt írja: „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.”

Bármennyire is igyekszel, hogy megjobbítsd az életedet, Isten előtt bűneidet soha sem teheted meg nem történtté. Valamennyien megszegtük Isten parancsait. A bűneset óta minden ember kiszakadt az eredeti életeleméből: az élő Istennel való szoros közösségből. Nem hisz Benne és az Ő Fiában, Jézus Krisztusban. Ez az emberek alapvető bűne. Ezért mondja az Úr Jézus: „Higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem” (János 14,1). A bűnökről pedig: „A szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások. Ezek teszik tisztátalanná az embert” (Máté 15,19-20).

Ezek szerint létezhet-e olyan ember, aki bűntelennek mondhatná magát? Egészen biztos, hogy nem! Ha úgy halsz meg, hogy nem fogadtad el Jézus Krisztustól bűneid bocsánatát, nem fogsz tudni megállni Isten ítélőszéke előtt. Az ember, bűnei bocsánata nélkül, az Istentől való örök elszakadás állapotában marad, örök kárhozat vár rá.

Ha azonban már itt a földön Jézus Krisztusra bíztad magad, és hit által elfogadtad az Úr Jézus Krisztus váltsághalálát – és így bűnbocsánatot kaptál –, akkor az örök élet vár rád, azaz örök dicsőség Istennél. Erről a két, egymástól nagyon különböző csoportról az Úr Jézus a Máté evangéliuma 7,13-14-ben ezt mondta:

Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.

Az Úr Jézus itt két útról beszél: a széles és a keskeny útról. Akik a széles úton vannak, azok a végítélet, majd az örök kárhozat felé haladnak. Akik viszont az életre vezető keskeny úton járnak, azok Isten örök dicsőségébe fognak érkezni.

A dicsőség helyét úgy írja le a Biblia: ahol Isten jelen van. Ezt a helyet mennynek nevezik. Ez a harmónia, az öröm és az elégedettség helye. Itt nincs könny, szenvedés, fájdalom, szomorúság, és nincs igazságtalanság (vö. Jelenések 21,1-7).

A kárhozat helyét a Biblia a gyötrelem helyének, pokolnak is nevezi. Ott Isten nincs jelen. Ott ki-ki megkapja a maga igazságos büntetését a hitetlenségért, az önzésért, a házasságtörésért, a kicsapongó életért, minden csalásért és különösen az Istennel szembeni hűtlenségért. A kárhozat az emésztő tűz helye, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz (vö. Jelenések 21,8; Máté 13,49-50).

Ezzel szembesülve mindenki fel kellene, hogy tegye magának a kérdést: Én melyik úton haladok? Születésedtől fogva – minden más emberrel együtt – a széles úton vagy, amely a kárhozatba visz. Bűneid elválasztanak Istentől. Isten kegyelmes beavatkozása nélkül senki sem juthat a mennybe, a dicsőség helyére.

A kimenekedés útja

Isten pontosan ismeri kétségbeejtő helyzetedet. Tud arról a problémáról, amelyet a hitetlenséged és a bűneid okoznak. Ezért irgalmas szeretetéből elkészítette számodra a kiutat, hogy megszabadítson ebből a nyomorúságból: Jézus Krisztusban van a megoldás. Ő, az Isten Fia, magára vállalta bűneid büntetését, mert szeret téged. Ő bűnhődött helyetted, amikor a Golgota keresztjén meghalt érted, amint Ézsaiásnál olvashatod: „Pedig betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozta, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyultunk meg” (Ézs 53,4-5).

A feltámadott Jézus Krisztus felkínálja neked a bűnbocsánatot és az örök életet Istennél. Rajtad múlik tehát, hogy ezt az ajánlatot elfogadod-e vagy sem.

Kedves Olvasóm, Te melyik úton haladsz? A széles úton, amely a kárhozatba visz, vagy a keskeny úton, amely az örök életbe vezet? Van lehetőséged változtatni! Erről az Úr Jézus a Máté evangéliuma 7. fejezetében szól. Elhagyhatod a széles utat, és rátérhetsz a keskeny útra. Ezért mondja: „Menjetek be a szoros kapun!” A kapu az Úr Jézus, saját maga. Ő mondja: „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át (általam) megy be, megmenekül” (János 10,9).

Sokan azt gondolják, hogy nincs szükségük Jézus Krisztusra ahhoz, hogy a mennybe jussanak. Azt gondolják, hogy valamikor minden ember üdvözülni fog, függetlenül attól, hogyan élt. Ez az elképzelés a Biblia alapján tarthatatlan. Csak azok kerülnek a mennybe, akik szívből megtértek az Úr Jézushoz. A „széles útról” csak az térhet a „keskeny útra”, aki már bement a „szoros kapun” – személyesen segítségül hívta az Úr Jézus Krisztust, mint Megváltóját.

Mások jónak tartják magukat, és azt gondolják, hogy Isten elégedett velük, és ezért a mennybe fognak jutni. Nem veszik azonban figyelembe, hogy már egyetlen egy bűn elég ahhoz, hogy elválasszon minket Istentől. Ő igaz és szent. Isten nem tűrhet meg a mennyben egyetlen egy bűnt sem. Szentségének tisztességes életvitellel senki sem tehet eleget. Ezért mindenkinek a Jézus Krisztus által felkínált megoldásra van szüksége.

Mit vár tőled az Úr Jézus?

Ő azt várja, hogy térj le a széles útról, menj át a szoros kapun, és járj a keskeny úton. A Bibliában, a Cselekedetek könyve 3,19-ben ezt olvassuk: „Tartsatok bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek!”

A Biblia a megtérés fogalmával jelöli azt, amikor letérsz a széles útról, és rátérsz a keskeny útra. Amikor az ember megtér, megbánja bűneit és elfordul azoktól, majd minden bűnéért bocsánatot kér az Úr Jézus Krisztustól. Így, hit által befogadja Őt az életébe, és a továbbiakban az életét Őrá bízza (vö. János 1,12 és 3,16). Ha meg akarsz térni most, akkor imádságban fordulj az Úr Jézushoz. Hittel és egész szívvel mondd el Neki a következő imádságot:

Úr Jézus, köszönöm, hogy szeretsz, és ezért meghaltál értem a Golgota keresztjén. Köszönöm, hogy ott magadra vetted a bűneimet és bűnhődtél azokért, és így elégtételt szereztél értük. – Beismerem, hogy bűnös vagyok, hogy vétkeztem Isten és emberek ellen, de most kérlek, bocsásd meg minden bűnömet. Rád bízom további életemet, és most szívembe fogadlak, legyél Te annak az Ura. – Most megtérek hozzád, Tiéd akarok lenni, és egész életemben Téged szeretnélek követni. – Köszönöm, hogy irgalmadból meghallgattál, bár nem érdemeltem meg, elfogadtál, és én mostantól Isten gyermeke lehetek. Ámen.

Döntéseddel – amit imádságodban fejeztél ki – megtértél az Úr Jézushoz. Elhagytad a széles utat, amely a kárhozatba visz. Már a keskeny úton vagy, amely a mennybe vezet. Tudhatod, hogy Istennél az örök dicsőség vár rád. Most azt javaslom, folytasd az imádkozást, és köszönd meg az Úr Jézus Krisztusnak, hogy minden bűnödet megbocsátotta, és Isten gyermekévé fogadott. Csodálatos jövő vár rád! Már nem kell félned a haláltól. Mindezt megköszönheted Neki.

Miután Jézus Krisztus mellett döntöttél, feltámad benned a vágy, hogy Istent és akaratát egyre jobban megismerd. Ha olvasod a Bibliát, Isten Szavát, Ő a Biblia által szól hozzád! – Fontos, hogy imádkozz. Az imádság által te beszélsz Istennel. – Az Úr Jézussal való új életedet segíti, ha más keresztyénekkel is közösségbe kerülsz. Ezért csatlakozz egy olyan keresztyén gyülekezethez, ahol a Bibliát tisztelik, és mint Isten hozzánk szóló üzenetét hirdetik. – Isten áldása nyugodjon meg rajtad, az Ő akarata teljesedjen be az életedben! Mától kezdve az Ő oltalma alatt vagy.

Manfred Röseler

Természeti katasztrófák általuk Isten szól hozzánk!

Egy ideje már televízióra sincs szükségünk ahhoz, hogy képet alkossunk magunknak a természeti katasztrófákról, mert azok gyakran a közvetlen környezetünkben történnek. Az árvizek és erdőtüzek mellett szinte mindennaposak lettek a földrengések, a földcsuszamlások, a ciklonok és a hőhullámok.

Egyesek aggódva kérdezik, vajon mikor érik utol őket is ezek a csapások. Az anyagi károk milliárdokra rúgnak, és még ennél sokkal súlyosabb, hogy nagyon sok ember életét is veszti ezekben a katasztrófákban.

A klímakutatók azt vizsgálják, mi lehet az oka ezeknek a szörnyű eseményeknek. Nyugatias, elemző gondolkodásmódunk szerint kézenfekvő, hogy egy eseményt meg kell, hogy előzze az azt előidéző ok. A tudósok többsége egyetért abban, hogy a globális felmelegedés a sok katasztrófa okozója.

Azonban annak az oka, hogy a természet egyensúlya egyre nagyobb mértékben felborul, sokkal mélyebben van, az a szellemi világban rejlik. A legtöbb ember hisz a szellemi vagy láthatatlan világ létében. Ez az a világ, amely fizikailag nem mérhető, és ezért léte laboratóriumban sem bizonyítható. Mégis érezzük, hogy Isten létezik. A keresztyének ezen kívül hisznek az angyalok és a démonok létezésében is. A Biblia Isten kijelentése, ezért az egyetlen könyv, amely megbízható betekintést ad a szellemi világ történéseibe. Nem tudunk meg belőle mindent, amit szeretnénk, ahhoz viszont eleget megtudhatunk, hogy a körülöttünk zajló eseményeket helyesen értelmezzük.

Mi tehát a Biblia mondanivalója a természetben végbemenő katasztrofális eseményekről?

Először is tudnunk kell azt, hogy a láthatatlan világ befolyással van a mi látható világunk eseményeire. A Biblia beszél arról, hogy az egész teremtett világ szenved annak a következményeitől, hogy az ember elfordult Istentől.

Nem csupán az ember, a természet is kínlódik, és sóvárogva várja, hogy megszabadulhasson a haláltól és a mulandóságtól (Róma 8,18-22).

Arról is értesülünk a Bibliából, hogy Isten mindenható, vagyis számára nincs lehetetlen. Természetesen Isten mindenhatósága magában foglalja azt is, hogy elég erős ahhoz, hogy a természet erőit kontroll alatt tartsa. A 147. zsoltár 8. verse például azt mondja, hogy Isten küldi a felhőket, és az eső az Ő tetszése szerint esik.

Itt felmerül a kérdés, miért engedi meg akkor Isten korunk katasztrófáit, hiszen számára nyilván nem volna nagy dolog, hogy megakadályozza mindezeket a szörnyűségeket.

Lukács evangéliuma 13. fejezetében az emberek hasonló kérdést tesznek fel Jézusnak. Beszámolnak neki egy vérfürdőről, amelyet Pilátus rendezett, és egy balesetről, amelynek következtében Siloámban tizennyolc ember meghalt. Jézus a kérdés feltevőinek félreérthetetlenül tudtára adja, hogy mindnyájan hasonlóan meg fognak halni, ha nem szakítanak a saját akaratuk szerinti, Istentől eltávolodott élettel. Jézus itt az örök halálról és az Istentől való elszakadásról beszél, amiben mindenkinek része lesz majd, aki úgy él, mintha nem létezne Isten, aki előtt egyszer majd el kell számolnia az életével. A Biblia egyértelműen azt mondja, hogy azok az emberek, akiknek az életében nem Jézus Krisztus az Úr, örökre el fognak veszni (pl. János 3,36). 

Az ilyen jövőbeli kilátások sokkal rettenetesebbek, mint bármilyen szerencsétlenség és bármilyen természeti katasztrófa, amely itt a Földön érhet bennünket. És az Úr Jézus pontosan erre hívja fel az Őt megkérdező emberek figyelmét. A jelenlegi szörnyű eseményeket arra használja fel, hogy az ezeknél is szörnyűbb eljövendő szenvedéstől megóvjon. Az a személyes szerencsétlenség, amely valakivel önhibáján kívül történt, nem elsősorban annak a közvetlen következménye, hogy istentelenül él, hiszen istenfélő embereket is sújtanak balesetek és katasztrófák. Sokkal inkább ezek által Isten mintegy reánk kiált, hogy feleszméljünk és visszatérjünk hozzá.

Ennek ellenére mégis van összefüggés korunk katasztrófái és aközött, hogy az emberek általánosságban véve elfordultak Istentől és az Ő kijelentésétől, a Bibliától. E világ valamennyi szenvedése ugyanis akkor keletkezett, amikor az ember Isten ellen és a parancsai ellen döntött. Miután mi, emberek cselekedeteinkkel máig azt bizonyítjuk újra és újra, hogy elidegenedtünk Istentől, most együtt kell élnünk ennek a következményeivel. Erre az ok-okozati összefüggésre mutat rá például az Ige a Galata 6,7-ben, ahol ez áll: „amit vet az ember, azt fogja aratni is”. Vagy szemléletesebben megfogalmazva: az istentelenség maga után vonja Isten ítéletét, és ez történhet természeti katasztrófák formájában is.

Ezt a történelemben is láthatjuk. Nóé idejében a vízözönt Isten nem egyszerűen csak megengedte, hanem ítéletként küldte, hogy így büntesse meg a megromlott emberiséget. Sodomára és Gomorára Ő bocsátott kénköves tüzes esőt. Egyiptomot tíz szörnyű csapással büntette. A 2Krónika 7,13 kimondja, hogy az aszályt, a kártevőket, sőt a járványokat is Isten küldi válaszul az emberek istentelenségére.

Amikor a Biblia emellett azt is tanítja, hogy Isten szeretet (1János 4,16), és mindig szeretetből cselekszik, akkor ez első pillantásra ellentmondásnak tűnik. De Isten szeretete azt is jelenti, hogy tartja magát az Igéjéhez. Isten legfőbb célja, hogy minden ember megmeneküljön a kárhozattól, és elnyerje az örök életet, azaz hogy üdvösségben részesüljön (1Timóteus 2,4). Ezt az örök életet csak akkor kapjuk meg, ha komolyan megbánjuk, hogy Isten nélkül éltünk, és a parancsait figyelmen kívül hagytuk. Ennek belátása az első lépés a változás irányába. Ez után személyes akarati döntéssel mindenképpen kérjük, hogy Jézus Krisztus vegyen lakozást a szívünkben, legyen Ő az életünk Ura (János 1,12).

Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró, aki békességet teremt Isten és az ember között (1Timóteus 2,5). Kereszthalála az ár, amelyet Isten a bűnöm jóvátételeként elfogad. Egyedül Jézus fizette meg értem ezt az árat. Azt a büntetést vette magára, amelyet tulajdonképpen én érdemeltem meg.

Az Úr Jézuson kívül tehát nincs senki más, aki meghalt volna helyettem, és aki fizetett volna értem azért, hogy megmeneküljek az örök kárhozattól.

Ezek a tények a bizonyítékai annak, hogy Isten mennyire szereti az embert. A legértékesebbjét, saját Fiát, Jézus Krisztust küldte el hozzánk, hogy feláldozza értünk. Most arra vár, hogy minden ember önként és egészen személyesen igénybe vegye az Ő mentő ajánlatát. Ameddig itt élünk ezen a Földön, érvényes a hívása, hogy menjünk, térjünk meg hozzá. Ez is Isten szeretetének a megnyilvánulása. Isten minden nap, minden órában, sőt minden lélegzetvételünknél lehetőséget ad arra, hogy válaszoljunk a szeretetére, és engedjük, hogy Jézus megbocsássa a bűneinket.

Isten hozzánk, emberekhez már különféle módon szólt, hogy rámutasson mentő szándékára. Prófétákat és igehirdetőket küldött. Azután Fiában, az Úr Jézusban Ő maga jött el hozzánk. Isten a Biblia által írásbeli formában is kezünkbe adta kijelentését, az Igét. Napjainkban ezeken kívül még katasztrófákkal is felhívja magára a figyelmet. Azért szól ilyen drasztikusan, mert erre van szükségünk. Évekkel ezelőtt történt, hogy megláttam egy gyermeket, aki a konnektort piszkálta. Felismertem a veszélyt, és gyorsan ellöktem onnan. Ezzel fájdalmat okoztam neki, sírt is miatta, de talán az életét mentettem meg határozott beavatkozásommal.

Amikor Isten a mostani idők katasztrófái által megszólal, az a katasztrófák áldozatainak szintén fájdalmat okoz. Rá kell jönnünk, hogy az ember, aki azt képzeli, hogy nincs szüksége Istenre – mert meg tud állni a saját lábán –, bizony mégsem ura a dolgoknak. Ezzel a szerető Isten azt akarja elérni, hogy térjünk meg hozzá, és engedjük, hogy megmentsen bennünket az örök élet számára. A Biblia ezt ígéri: 

„Ha megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz útjaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat” (2Krónika 7,14).  

Társadalmunk gyógyulása tehát nem feltétel nélkül következik be. Arra van szükség, hogy Istenhez térjünk. Erre vannak jó példák a történelemben. Gondoljunk Ninive városára. Közel 2800 évvel ezelőtt Ninive lakosai rendezték a dolgukat Istennel, amikor Jónás elmondta nekik, hogy Isten mit szándékozik velük tenni. Ekkor Ő elfordította róluk az ítéletet (Jónás 3,10).

Napjainkban Isten a természeti és egyéb katasztrófákat használja fel arra, hogy felrázzon bennünket. Így akarja felhívni a figyelmünket önmagára, a szerető Megváltóra, és meg akar óvni egy sokkal nagyobb bajtól, az örök kárhozattól. Azt akarja, hogy feleszméljünk nemtörődömségünkből, és Jézushoz forduljunk.

Ne kéresd magad tovább, hanem térj meg az Úr Jézushoz! Egy házasság létrejöttekor mind a két félnek ki kell mondania az igent. Így mondta ki Isten Jézus Krisztusban az igent ránk, emberekre. Most a te válaszodat várja. Ne halogasd tovább, dönts Jézus mellett! Éppen ez a mai nap lehet az a nap, amikor Jézushoz fordulsz, és Őreá bízod az életedet.

Mondd el az Úr Jézusnak egy rövid imádságban, hogy sajnálod, hogy eddig nélküle éltél. Kérj tőle bocsánatot a magatartásodért, és mindazért a rosszért, ami ebből következett. Isten megígérte, hogy megbocsát, és Ő mindig megtartja az ígéretét. Ez után kérd Jézus Krisztust, hogy vegyen lakozást a szívedben, és legyen Ő az életed Ura.

Ha megteszed ezt a két lépést, Isten életed teljes megújulásával ajándékoz meg téged, és attól fogva az életednek olyan perspektívája lesz, amely minden katasztrófán, sőt a földi életeden is túlmutat.

Peter R. Dommel

Miért van világunkban annyi szenvedés, és miért van halál?

Aligha van még egy olyan kérdés, amely annyira foglalkoztatná az embereket, mint ez. Különösen akkor teszik fel, ha Istenről van szó. Sokan gondolkodnak így: ha van mindenható Isten, aki szereti az embert, akkor nem lenne szabad a világon szenvedésnek és halálnak lenni. Vajon helyes ez a megállapítás? Erre keressük itt a választ.

Négy logikus lehetőség van

Ha logikusan belegondolunk, négy különböző választ lehet adni arra a kérdésre, miért engedi meg Isten a szenvedést és a halált ebben a világban:

1)        Isten vagy ki akarja küszöbölni a szenvedést, de nem képes rá,

2)        vagy képes rá, de nem akarja,

3)        vagy nem képes rá, és nem is akarja,

4)        vagy képes rá, és akarja is.

De vajon melyik a helyes válasz? Éppen ez az, amit most kiderítünk!

A szenvedés és a halál mindenütt jelen van

A szenvedés és a halál az élet állandó kísérője ezen a világon. Tudunk természeti katasztrófákról, földrengésekről, tornádókról és hatalmas árvizekről. Tudunk olyan katasztrófákról, hajó- és repülőszerencsétlenségekről, amelyeket az ember akaratlanul okozott, és olyanokról, amelyeket akarattal idézett elő. Gondoljunk csak a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadásra, ahol 2001. szeptember 11-én megközelítőleg 3000 ember halt meg, de gondolhatunk a sok öngyilkos merénylőre is. A 2015. november 13-i párizsi vérengzésben 130 embert gyilkoltak meg brutálisan.

Ezeken a rettenetes eseményeket túl, amelyeket a hírekből ismerünk, előbb-utóbb az egyes ember is találkozik a szenvedéssel, legyen az elutasítás, veszteség, betegség, baleset vagy halál. Vannak gyerekek, akik fejlődési rendellenességgel születnek, más újszülöttek néhány nap múlva meghalnak. A rájuk nehezedő teher súlya alatt, az emberek Istent kezdik el vádolni. A probléma megoldásához szeretnék először két, egymástól alapvetően különböző felfogást szembeállítani egymással.

Két, egymással ellentétes felfogás

1 sz. felfogás – az evolúcióba vetett hit: E szerint a felfogás szerint a sok millió éves Föld történetének állandó kísérője a halál. A szenvedés és a halál az élet „szövetségesei“, csak a halál által jöhet létre új élet. Reinhard Kaplan, német mikrobiológus ebben az értelemben írja a következőket: „A »beépített« öregedés és halál szenvedést jelent ugyan az individuumnak, különösen az embernek, de ez az ára annak, hogy az evolúció egyáltalán megalkothatta a mi fajtánkat“.

2 sz. felfogás – a Teremtőbe vetett hit: A Biblia Istent Teremtőnek nevezi. Isten megítélése szerint, és ez csak egyszer fordul elő a Bibliában, minden, amit teremtett, „igen jó“ (Biblia, 1Mózes 1,31). Ez az értékelés a teremtés egészére vonatkozik, és így az első emberekre, Ádámra és Évára is. Az ember engedetlen lett Isten iránt, és ennek következménye, Isten előre elmondott figyelmeztetésének megfelelően, a halál, a szenvedés és a betegség. Így jutott érvényre a törvény: „Mert a bűn zsoldja a halál“ (Róma 6,23). Tehát a bűn és a halál nagyon szorosan összekapcsolódik. A bűn által tolakodott be a valaha igen jó világba a halál. Azóta hatalmasodott el az egész teremtésen a romlás és a pusztulás.

Melyik a helyes a két felfogás közül? Logikus, hogy a kettő közül az egyik mindenképpen téves. Az élőlények sejtjeiben szinte felfoghatatlan mennyiségű információ található. Ezekre a szervek kialakulásához és az életfolyamatok irányításához van szükség. Információ azonban nem keletkezhet csupán az anyagban. Az információ természeti törvényei alapján az evolúció elméletrendszere teljes egészében összeomlik (ld. Az evolúció cáfolata a természeti törvények alapján c. szórólapomat, amely a budapesti Evangéliumi Kiadónál szerezhető be). Így viszont csak a 2 sz. felfogásból indulhatunk ki, vagyis a Biblia tanításából.

Most megtaláltuk a szenvedés és a halál okát. Ez az ember bűne, amely Ádám óta van. Ez magyarázza meg a világban levő általános szenvedést. Minden olyan tanítás, amely magyarázni akarja a világot, de nem a bűnesetből indul ki, hamis alapokon nyugszik.

Le kell szögeznünk: a mi bűnünk, hogy a világ olyan, amilyen.

Isten tettei és a katasztrófák

Megértettük, hogy a szenvedés és a halál a bűn következménye. De mi a helyzet azokkal a természeti katasztrófákkal, amelyek nem az egyes ember hibájából következtek be? Gondolhatunk a folyók, például a Duna és a Tisza gyakori áradására. Erre nézve a Jób 12,15-ben ezt olvassuk: „Ha elzárja a vizeket, kiszárad minden; ha nekiereszti, elpusztul a föld“.

Az Ámósz 3,6 nagyon drasztikusan fogalmaz: „Ha valami baj éri a várost, nem az Úr hozza-e azt?“ Hasonló ehhez az Ézsaiás 45,5a+7: „Én vagyok az Úr… Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az Úr cselekszem mindezt“. Nagyon meglepő, hogy Isten úgy beszél magáról, mint aki a szerencsétlenségek és bajok előidézője. Ez a kijelentés az első pillanatban felháborodást vált ki belőlünk. Isten nemcsak megengedi a bajt, hanem ráadásul még Ő is idézi elő! Ez egyáltalán nem illik bele a „jó Istenről“ alkotott szép elképzelésünkbe. Gondoljuk meg, ugyanez az Isten volt az, aki özönvízzel árasztotta el a világot, amelyben emberek milliói lelték siralmas halálukat. Ugyanez az Isten mondta ki a Bibliában azt az ítéletet Amálékra, hogy az egész népet mindenestől ki kell irtani (1Sámuel 15,2-3). Ugyanez az Isten ítéli örök kárhozatra az istenteleneket is (Jelenések 21,8). Ugyanakkor ez az Isten maga a szeretet (1János 4,16). Ő ugyanaz az Isten, aki „egyszülött Fiát küldte el a világba, hogy éljünk őáltala“ (1János 4,9).

Az egyes ember szenvedése

A Biblia azt tanítja, hogy a szenvedés általában véve része az életnek ezen a világon. Az egyes ember egyéni szenvedése viszont NEM mindig hozható összefüggésbe a saját maga által elkövetett bűnökkel. Óvakodjunk attól, hogy azt mondjuk egy beteg vagy szenvedő embernek, hogy helyzete a saját bűneire vezethető vissza.

Isten megengedte, hogy a bibliai Jób szenvedjen, pedig igaz ember volt. A maga idejében ő volt a föld legigazabb embere, mégis elmondhatatlanul sokat szenvedett. Egyetlen nap alatt elvesztette az összes gyerekét, minden szolgáját és minden tulajdonát. Ezután nagyon fájdalmas betegséget kapott. Isten soha nem magyarázta meg Jóbnak, mi volt az a különleges ok, ami miatt szenvedett, azonban Jób könyvének valamennyi olvasója „szemtanúja“ lehet azoknak a rendkívüli történéseknek, amelyek a kulisszák mögött, a mennyben mennek végbe, és amelyekről Jóbnak halvány sejtelme sem volt. Istennek megvolt az oka, amiért megengedte Jób szenvedését, de ezeket nem jelentette ki sem Jóbnak, sem nekünk.

Isten csak nagyon ritkán mondja meg, miért kell az egyes embernek szenvedni. Amikor Jézus és a tanítványai elmentek egy vakon született ember mellett, megkérdezték a tanítványok, hogy vajon ennek az embernek a vaksága a saját vagy a szülei bűneire vezethető-e vissza. Jézus erre elmagyarázta nekik, hogy ez az ember azért született vaknak, mert Isten a meggyógyítása által akarta mindenhatóságát láthatóvá tenni (János 9,1-7). Anániás és Szafira azért estek össze holtan, mert nyilvánosan becsapták a gyülekezetet (Apostolok cselekedetei 5,1-11).

A szenvedés és az örökkévalóság

A szenvedést nem szabad úgy vizsgálni, hogy figyelmen kívül hagyjuk az örökkévalóságot. Pál apostol még saját gyengeségeivel, vagyis betegségeivel, fájdalmaival és veszteségeivel kapcsolatban is talált okot a hálaadásra. Sokféle szenvedésről számolhatott be, megkínozták, megverték, börtönbe zárták, megkövezték, hajótörést szenvedett, kirabolták, beteg és kimerült volt, éhezett, szomjazott és fázott (2Korintus 11,16-33). Leveleiből kiderül, hogy csak Jézus Krisztus feltámadása által lehetséges számunkra az örökélet.

Ha erre nézünk, a szenvedés olyan kicsire zsugorodik, hogy szinte jelentőségét veszti. „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk“ (Róma 8,18). Egy barátom, aki többféle betegségben is szenvedett, és erős fájdalmak gyötörték, egyszer ezt írta: „Az örökkévalósággal vigasztalom magam, hogy elviseljem az itteni létet“.

Mit tesz Isten a szenvedéssel és halállal kapcsolatban?

Azok az emberek, akik azzal vádolják Istent, hogy tétlenül visszavonul, figyelmen kívül hagynak egy létfontosságú igazságot. Valójában Isten már mindent megtett, amit egy szerető Istentől kívánhatunk. Isten Fia, Jézus Krisztus emberré lett, szörnyű szenvedésen ment keresztül, és iszonyatos halált halt helyettünk. Mindezt azért, mert Ádám bűne a kilátástalanság rettenetes helyzetébe juttatta az emberiséget.

Ha a testünk meg is hal, a lelkünk mégis halhatatlan, mert Isten az (örök)élet leheletét lehelte belénk, amikor megteremtett bennünket. Az, ami a tudatos létezésünket alkotja, örökké létezni fog. Ha bűnünk ellen Isten semmit sem tett volna, örökre el kellene szakadnunk tőle, és ez a maradandó szenvedés állapotát jelentené.

Istennek az volt a terve, hogy Fiát, Jézust elküldi hozzánk, hogy megmentsen. A golgotai kereszten mint egyedüli bűntelen magára vett minden lehetséges bűnt, és ezzel áthidalta azt a szakadékot, amely a bűn miatt Isten és ember között tátongott. Miután így megmentett bennünket, most annak, aki ezt hiszi, örökéletet ad (János 1,12; Efézus 2,8-9).

Mindenki, aki hisz az Úr Jézus Krisztusban, és abban, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, és elfogadja Őt Urának és Megváltójának, Istennel fogja tölteni az örökkévalóságot (1Korintus 15,1-4).

Van egy olyan hely is, amely az Istentől való örök elszakadás helye. A Biblia arra figyelmeztet bennünket, hogy azok, akik nem hisznek Krisztusban, meg fogják ízlelni a „második halált“, és ez a pokol, az Istentől való örök és abszolút elszakadás, amely kimondhatatlan gyötrelemmel jár (Jelenések 21,8). A Máté 25,46-ban Jézus egy versen belül nevezi meg ezt a két utat: „És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örökéletre“. Nincs ellentét a két kijelentés között: „Isten mindenható és szerető Isten“ és „a világ tele van fájdalommal és gonoszsággal“.

Mit kellene Istennek tenni akkor, ha el akarná távolítani a világból a fájdalmat és a szenvedést? Nos, a bűn okát kellene felszámolnia. A szenvedés és a halál oka a bűn. Akkor bennünket, akik előidézzük a bűnt, kellene eltávolítania. Ha azonban úgy vetne véget életünknek, hogy bűnünk nincs megbocsátva, csak a pokol maradna tartózkodási helyünkül. Ezt viszont Isten nem akarja. Ezért szeretetből fakadó terve a következő:

Az emberek rövid földi élete idejére megengedem a szenvedést és a halált, de elmondom nekik Jézus Krisztus evangéliumának örömüzenetét. Így lehetőségük van rá, hogy megmeneküljenek az örök szenvedéstől, és elfogadják meghívásomat a mennybe.

Ebből kettős döntési lehetőség fakad: „Aki hisz őbenne [Jézus Krisztusban], az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében“ (János 3,18).

Mi következik a fentiekből?

Miután mindezt végiggondoltuk, visszatérek arra a négy logikus lehetőségre, amelyeket a szórólap elején Isten hozzáállásával kapcsolatban megneveztünk. Gondoltuk volna, hogy a 2) válasz a helyes? Isten képes kiiktatni a szenvedést, de amíg el nem jön az ideje, nem akarja, mert ez szolgálja üdvösségünket.

Kérj bocsánatot az ÚR Jézus Krisztustól minden bűnödre! Fogadd el ŐT mint személyes Teremtődet és Megváltódat, és kövesd ŐT, hogy örülhess a szenvedéstől mentes örökéletnek!

Dr. Werner Gitt